V.KECZELI VERONIKA 1953 - 2008

		Rád gondolok: évek rácsai közt az emlék elfeketül... Jaj, szívem olyan sovány vagy, meg ne szánjon a halál! Homlokod mögött a világ elfehérült szájjal kiált. - Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Testednek tiszta menedék: a csók a léleknek nem elég. Nem elég három szerelem: három árvaság idebenn. Három homlok is kitaszít. Fehér a magány, mint az ing. Fehér az ing, fehér a halál. Csak az él, ki társra talál. Szótlanom, egyetlenem, tenyered tenyeremen. Hervay Gizella

 

„Ha élünk, száll még ránk sok álom,
Még járunk napsütéses tájon,
Ám egy felhő bennünk borong majd.

Egy képtől nem lesz maradásunk,
Egy arc ránk mered halaványan,
Kendőnk ha kiterítjük lágyan.

Mint Veronika Urunk képét,
Világok véres verejtékét
Mi a lelkünkkel letöröltük.”

Veronika, …. egy igaz képmás…, egy igaz anya, nagyszerű feleség , egy igaz barát, szeretett és tisztelt kolléga, egy segítő kéz…

Az együttérzés, a másokért való élés, a törődés, segítés, akár kéretlenül is, ….igen, ez mind-mind Ő volt.

Akinek szeme, füle volt az elesettségre, a szükségre…

Aki nem érte be a majd csak lesz valahogy megoldásokkal, mert mindig a tökéletesre, a maximumra törekedett, a fáradhatatlan, az éjszakázó, a mindenkin átlátó, mégis mosolyogva megbocsátó.

Két nagyobbacska lánytestvére után édesapja titkon fiúgyermeket várt. Még ennek is kis híján megfelelt, hiszen erős, izmos alkata miatt fiúkat is meghazudtolóan jó verekedő volt. De ezt a képességét is a gyengébbek, az igazságtalanul bántottak védelmezésére használta.

Ha valamelyik testvére sírdogált valami miatt, Ő már szaladt a babával vigasztalni.
Fejfájós édesanyját úgy gyógyította, hogy a homlokára tette a pici kezét és bizony, legtöbbször használt.

Az igazi közege a falu volt. Már gyermekkorában név szerint ismerte Szentbalázs összes lakóját. Azt is tudta, kinek hogy hívják a lovát, tehenét, kutyáját. Kotlóst ültetett, kiscsibéket, kiskacsákat nevelt és télen a pajtásaival az erdőre jártak, hogy fagyos krumplit rakjanak ki az őzeknek, szarvasoknak.

Nem csak bátor volt, hanem egyenesen vakmerő. És ez végigkísérte az egész életét. Amikor középiskolás lett kiment 15 évesen egész nyárra a Balatonra Csutak barátnőjével és autóstoppal bejárták az egész déli partot.

A kaposvári József Attila könyvesboltban is mindig Ő volt a legerősebb. Számolta, hogy hány tonnát emel meg naponta, amikor a teherautóról rakodták a tankönyveket. Ha a postára kellett menni csomagot feladni, mindig Ő cipelt, pedig volt férfi a boltban. Mindig mindent magára vállalt.

Valószínűleg Hercules leszármazottja lehetett, női alakban. Nem csak testileg, hanem lelkileg is nagyon erős volt.

A magányt rosszul viselte. Csak közösségben, társaságban tudta elképzelni az életét. Ha egyedül volt, az nyomasztotta.

Mindenkivel megtalálta a megfelelő hangot. Őszinte, tiszta szívvel közeledett mindenkihez, és ezt érezték és nagyra értékelték barátai, kollégái.

A főiskolai éveiben is örök nyüzsgő vezéregyéniség volt, és tevékenysége nem csak az akkori mozgalmi élet kötelező gyakorlataiban merültek ki. Építőtábort, nemzetközi kapcsolatokat szervezett.

Mindig rohant, könyvtár, színház, könyvesbolt, KISZ-iroda, néptánc.
Hazaér a néptánc próbáról, csöpög róla a veríték, lehúzza a fekete csizmát, s maszírozgatja a lábát, majd zuhanyozás és már rohan is tovább. Színházba, vagy a Kapos bisztróba, ahol barátnőjével a szokásosat rendelték: egy adag sült krumplit két fogpiszkálóval és két unicummal. Ahol jó volt megbeszélni verseket, regényeket, filmeket. Ahol a szabadság, az önfeledt fiatalság lakott.

És közben pedig Cseh Tamás dalai szóltak egyvégtében…

„És mindig csak végig,
a legvégéig,
a végnek végéig,
igazán, csakugyan…..”

Nagyon szerette a könyveket. Minden tavasszal ott árusított a könyvheti sátorban, és kapcsolatai révén ritka kiadványokat is beszerzett a vevőknek.

Évfolyamtársai életének meghatározó személyisége volt Ő. Az a három év, észrevétlenül is formálta a gondolkodásukat, az ízlésüket, irányultságukat.

A főiskolát követően a boldog anyaság évei következtek. Két gyönyörű fia, Dávid, és Bence nevelése során fontosnak tartotta, hogy a szeretet mellett átadjon mindent, ami csak Ö volt, és amit a fiúk csak tőle kaphatnak meg.

Ahogy gyermekei nőttek, úgy Ő velük fiatalodott, mert hát kevés ilyen korú anya van, aki érdeklődéssel követi az új zenei irányzatokat, és Nightwish koncertre megy velük.

Vera ifjúkorában sportoló volt, atlétizált, később testnevelést is tanított nagy odaadással, de már vagy húsz évvel ezelőtt elhatározta, hogy gyermekeit nem ösztönzi élsportolói pályára, mert már akkor tisztában volt annak az egészséget sok esetben károsító hatásával, viszont még egészségesen és már betegen is együtt szurkoltak át éjszakákat nemzetközi sportközvetítéseken.

Ahogy barátainak, kollégáinak a családjáról beszélt, az maga volt a csoda! A szavain keresztül is érezte az ember, hogy számára ők voltak a világ közepe és Neki velük együtt volt kerek a világ.

Vallomás szerint Ő mindig olyan iskolát akart, ahol a gyerekek jól érzik magukat, és mindezt úgy tehetik, hogy részesei a munkának és a sikernek. Munkahelyei közt ezt főként a „jádi suliban” lelte meg. Tudta, ahhoz hogy a gyerekeknek az iskoláikról szép emlékeik legyenek, az a felnőttek feladata, és felelőssége.

Budapestre költözését követően hiányoztak azok a megszokott cinkos összenézések a gyerekekkel, kollégákkal, amikből tudni lehetett, hogy van valami közös titkuk. Ki sem pihenték az egyik feladatot, már ott volt a másik. Barátok voltak, és néha ellenfelek. A cél viszont mindig ugyanaz volt: alkotni, valamit jól csinálni. Legyen az sport, ünnepély, tanulmányi pályázat, kulturális bemutató. Számára az igazi boldogság az volt, ha a „lehetetlent” sikerült megvalósítani.

Örökké mosolygós szeme, csupa jóindulattal teli hangja, s a körülötte lebegő sajátos hangulat, a könyvtárakat, ahol dolgozott különlegessé tette. Nemcsak a felnőttek, de a gyerekek is keresték a társaságát, és sokan közülük életre szóló barátságot kötöttek vele.

Akár iskolapszichológusi címet is kaphatott volna! Beszélgetéskor szinte sugárzott belőle a teljes odafigyelés, az empátia, a megértés és az azonnali segíteni akarás. Tele volt szeretettel a gyerekek, a kollégái, az emberek iránt.

A „jádi suli” számára egy erőforrás volt, amiből újra meg újra lehetett táplálkozni, bárhol is élt, s dolgozott. Szerencsésnek vallotta magát, hogy ennek a közösségnek részese lehetett.

- *** -

Egy olyan személyiségnek, akinek - ha volna igazság – örök élet adatna, szervezete védőbástyái egyszeriben nem voltak képesek ellenállni a szörnyű kór támadásának, és két év elkeseredett küzdelme csak arra volt elegendő, hogy a betegség okozta kiszolgáltatott helyzetén ápolói, orvosai és családja enyhíteni tudjon.

A kór legyőzte szervezetét, de nem a lelkét.

Hosszú és szeretettel teli életre vágyó anyai szíve július 15.-én szűnt meg dobogni.

Élete utolsó előtti napjának estéjén még útravalóval látta el fiait és férjét. Csodálatos örökséget hagyott mindannyiónkra, és az a Ragyogás, ami Ő volt mindörökké velünk marad…

E szeretetre és tiszteletre méltó anyától, baráttól, kollégától, búcsúzik: férje, gyermekei, testvérei, unokahúgai, menye és családja, rokonai, barátai, kollégái, tanítványai, lakótársai, mindazok, akik szerették, tisztelték, ismerték, akik meg tudtak jelenni a végtisztességen, és akik távolból emlékeznek rá.

A Fiumei úti sírkertben kivételes személyiségéhez méltóan olyan lelkek közelségében nyugszik majd a sokszáz éves magánya során, akiknek műveivel nap mint nap könyvtárosként foglalkozott, akiknek üzeneteit tiszta szívvel közvetítette tanítványai felé.